1956.
A szeptemberi napsugár, ragyogóan tűzött be a tanterem ablakain. Egy furcsa új világ, az iskolás évek eddig ismeretlen szigorú világa tartott bennünket fogva, oda bilincselve a nagy haveri kört, azokba a furcsa fapadokba.
Délutánonként már nem mehettünk ki a grundra focizni, őrködnünk kellett!
Fel sem fogtuk, hogy milyen fontos feladatunk volt az őrködés! Szüleink hallgatták a rádiót, amely akkoriban igencsak államellenes cselekedetnek számított. A nyugat biztató szavaira egyre lelkesebbek lettek a felnőttek. Valami volt a levegőben. Valami kimondhatatlan érzés kerítette hatalmába az embereket, amely ránk, gyerekekre is nagy hatással volt.
Előttünk, gyerekek előtt alig beszéltek a „dolgokról".
Ahogy rövidültek a nappalok, egyre jobban izzott a parázs, amely már csak egyetlen enyhe fuvallatra várt, hogy aztán vérvörös lángjával beborítsa az egész várost, az egész országot!
Ruszkik haza! Hallottuk egyre gyakrabban a felnőttek most már nem titkolt és egyre hangosabb szavait.
Így érkezett el a reggel, mikor az óvó-helyre, és nem a suliba indultunk.
Szabó II. őrmester a Béke-téri posztos rendőr viharzott le a pince-lépcsőin. Zihálva, levegő után kapkodva, akadozva beszélt, - h h h em-berek. Gye-rünk a- - az őrsre- fegyver nélkül senkik vagyunk! A tömeg a Kossuth-téren volt mikor beléjük lőttek! Ezt már nem hagyjuk! Aki magyar utánam! - És ezzel a ház férfi lakossága kettesével ugrált felfelé a kopott pincegrádicson.
Kihasználva a zűrzavar adta lehetőséget, mi, a „kis ördögök" is kiosontunk házunk, és a pinceóvó-hely biztonságából.
A házunk mellett lévő négyemeletes nagy épület, átjáró-ház volt. (három utcára nyíltak a kapui.) Az átjáró-ház előnyeit, hátsó lépcső-házait, mi kissrácok ismertük a legjobban. Ki is használtuk nem egyszer, menekülve egy-egy befocizott ablak tulajdonosa elől.
A Hunyadi Mátyás laktanya előtt, a Róbert Károly- körúton, már hatalmas tömeg kiáltozott, -„gyerekek ugye ti velünk vagytok? Adjatok ki fegyvert, lőszert."
Az egyre nagyobb és hangosabb követelés hatására, néhány katona jelent meg, akik egy tisztet kísértek.
- „Emberek, itt nem lesz semmi! Nem adunk ki sem fegyvert, sem lőszert! Itt nem lesz vérontás! Ha megtámadja bárki a kaput, kiadtam a tűzparancsot! Ide sem magyar, sem ruszki nem fog bejönni! Értsék meg, magukat sem tudom megvédeni, nincs parancs semmire sem!"
Csalódott moraj, egy-egy káromkodás, de az emberek mégiscsak átsétáltak az út túloldalára.
A Teve - utcai rendőrség felől,-(a régi, valóban a Teve utcában lévő rendőrség!)
Egy Csepel teherautó érkezett a hírekkel. A Fóti úton bekergették a ruszkikat a templomba, hangzott a hír!
- Az csak három sarok, futás srácok, nehogy Bálint atyát bántsák ezek a barbárok, - mondta, kiáltotta valamelyikünk.
Mire odaértünk, a templom előtti kis tér megtelt emberekkel. Kinél-kinél egy dobtáras, egy pisztoly, egy karabély. A géppisztolyos és a karabélyos bementek a templomba. Néhány perc múlva már Bálint atya, védelmezően kitárt kezei öleltek át bennünket. És az igazság is kiderült!
Csak egy, az osztagától elmenekült, szerencsétlen közkatona volt, az a félelmetes ruszki, aki bemenekült Isten házába. Remélve, hogy túléli a számára teljességgel érthetetlen lövöldözést, ártatlan anyák, gyermekek legyilkolását, vagy ahogy mi már akkor büszkén kiáltottuk, a forradalmat! Igaz a szó jelentését nem is értettük!
De mégiscsak egy ruszki volt, a maga félelmével, hitével, undorával, mindaz ellen, amit látott, amire parancsot kapott, és amely parancsot megtagadott, egy ruszki volt, aki akkor ellenségnek számítot!
Felmenekült a harang-toronyba, valami csodát várva, remélve a hatalmas harangtól, talán majd az megmenti, elmondja, hogy ő nem akart idejönni!
Mégis amint közeledett feléje a dobtáras és a karabély, mereven célra tartva,
tudta, számára ennyi volt. Vége, itt kell meghalnia fiatalon, távol családjától, szülőföldjétől.
És akkor láthattam a valódi halál-ugrást!
Hang nélkül zuhant, csak a becsapódás tompa puffanását hallottuk.
A döbbent csendben valaki hangosan kezdte el, „Mi atyánk ki vagy a mennyekben,..." és a tömeg letérdelve hangosan imádkozott egy „ruszki" lelki üdvéért! - Bocsáss meg a mi .....
A magyar már csak ilyen, még az ellensége lelki üdvéért is elmond egy imát!
Bálint atya kíséretében, szomorúan és csendben ballagtunk hazafelé!
- Ávós, ávós, kapd el a mocskát!
Újabb kiáltások, dobogó bakancsok, csizmák, káromkodások.
Valaki segítségért, kegyelmért kiált!
- „Akkor nem kértél, nem adtál kegyelmet, mikor elvitetted apámat te tetű, most neked sem jár kegyelem, kérd Rákositól!"
S az ütlegek fájdalmas nehéz csattanását egy ideig még elnyomták a síró, kegyelemért könyörgő hangok.
- Látjátok fiaim, férfiember soha ne kérjen kegyelmet, főleg nem sírva! Ez egy besúgó, a szomszédit, a barátait is feljelentő ÁVOS hazaáruló. Nem kár érte, Isten bocsássa meg bűnömet, - mondta Bálint atya.
Hazaérve is Bálint atya jóságos szavai, keze védett, óvott meg bennünket a szülői szigor jogos pofonjaitól.
A „nagy kalandunk" után jólesett a hajában főtt krumpli, ami nemcsak vacsoraként szolgált, de az esti hűvös ellen is nagyon jó szolgálatot tett fázós kezeinknek.
Másnap már együtt a felnőttekkel mentünk ki az utcára. Iskolánkból kórház, elsősegély-hely lett. Kannákban hordtuk a vizet, a Petneházy utcai kenyér-gyárból a pékektől kapott friss és még meleg kenyeret. Vérző, haldokló sebesültek, véres, valaha fehér köpenyes orvosok, ápolók sietős léptei.
Jaj-szó egyetlen egy sem. Néha - néha egy-egy mélyről jövő sóhaj, halk kérő szó, amely egy korty vizet kér. És csend.
Egy felkötött kezű férfi érkezik, súg valamit a doki fülébe, és siet tovább.
- Emberek, aki tud, segítsen a súlyosabb sérülteket levinni a pincébe. A ruszki tankok beálltak a Béke-térre. Nagy valószínűséggel ide is be fognak lőni.
Mi is vittük a matracokat, a lepedőket, amit elbírtunk. Hatalmas robaj, por, füst, ide, ide kiáltások. Le a pincébe mindenki, oda nem tudnak belőni. Túl lent van nekik, hangozott valaki parancsa. Hang nélkül, sietős léptek vitték hol vállon, hol kézben azokat kiknek a sérüléseik súlyosnak bizonyultak.
Így telt el néhány nap, és egyre kevesebben lettünk az „ellátó helyen", az iskolai kórteremben. Végül nem maradt senki csak néhány sebesült, és mi gyerekek.
A Lehel piacról elcsórt kétkerekű hordár kocsira fektettünk két már-már alig élőt és siettünk házunk felé. Szabó II. őrmester kiáltott:- megállj csibészek, jövők én is segíteni. Maradt még valaki az iskolában? - Kérdezte.
- Még vannak vagy hárman őrmester...... úr, válaszoltuk.
- Na gyerünk, mert még lesz egy fordulónk.
Nem lett több fordulónk. Szabó II. őrmester akkor esett össze mikor már nyitottuk a ház kapuját. Egy kósza golyó és egy életnek vége.
Számomra akkor ért végett a forradalom, melyet oly büszkén, és hangosan, éltettünk, még néhány napja.
Szégyen, nem szégyen, Bálint atya mondhat bármit, bizony sírva szaladtam anyámért.
- Ott a kapu előtt, most lőtték le Szabó őrmestert, és a fiúk még kinn vannak.
S következtek a rettegés évei, apák nélkül! A váratlanul megjelenő fekete autók. A „púpos Warsavák", a zord tekintetű alakok.
Felborított konyhaasztal, fásláda, szenes-vödör kiöntve a szoba közepére, te rothadt disznó, te büdös k .... va, hol az a tróger férjed? - kérdések.
Majd egyszer elmaradtak, nem jöttek többet.
Anyám valahogy kijárta, hogy engem engedjenek át Erdélybe, drága nagyapámhoz. Egy csodálatos hónap, akkor még nem tudtam, hogy az utolsó, amit vele, a „Nagy Székellyel" tölthettem. Így nem is tudhattam meg, hogy édesapámat és a többieket elvitték, elítélték.
Se levél, se csomag, se látogatás. Már nagysrácnak számítottam, mikor édesapám testben megtőrve, de lélekben soha, büszkén ölelt át ismét.
- Most már vége, egyelőre fiam! Tanulj, hogy tovább tud vinni az eszmét, a lángot! Őrizd a parazsat, a szabadság parazsát, soha ne törődj bele, Trianon gyalázatába. A következő harcot, nektek kell megvívnotok.
S én az óta őrzöm féltőn a parazsat, a lángocskát. Az eszmét már tovább adtam fiaimnak, unokáimnak. Tanítom őket és minden magyar fiatalt, aki valóban magyarnak is érzi, vallja magát! A magam módján, hisz nem vagyok tanár.
Drága székely nagyapám után, elment édesapám is. A 16. születésnapomon.
Évekkel később tudtam csak meg, hogy Szabó II. őrmester és a két általunk megmentett sebesült túlélte a megpróbáltatásokat. Volt, aki Dél-Afrikában, volt, aki az USA-ban élte tovább életét.
Azok a dicsőséges napok máig élénken élnek bennem. A „kis ördögök" mára már idős emberek lettek. Már csak ketten őrizzük a parazsat, a lángocskát.
Ma este ezzel a lángocskával gyújtom meg a megemlékezés mécsesét!
Fájdalmas, és mégis boldogságot adó büszkeség, mikor azokra a napokra, rájuk a névtelen hősökre, a Szabó II. őrmesterekre, a Józsi házmesterre, Orbán bácsira, az iskola ápoló nővéreire, orvosaira, a sebesült szabadságharcosokra gondolok.
A barátaimra, a „kis ördögökre"!
És meggyújtok egy, száll gyertyát azért az oroszért is, aki leugrott a Fóti úti templom tornyából. Érte is, ismét elmondok egy imát, mint akkor ott gyermekként.
Miatyánk, ki vagy a mennyekben,....
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek Magyarország feltámadásában!
Szécsényi Gusztáv
2010. magvető hava, 23.