Levél a börtönbe

Budaházy György részére

A szürke bélyegnélküli boríték újabb üzenetet hozott.

Ma ismét levelet kaptam a börtönből.

Igen én ismét kaptam, de még egyszer sem válaszoltam. Lelkiismeretem dörgő hangja most már nem figyelmeztetett, hanem keményen vágta a szemembe, hálátlan!

Hálátlan lennék? Nem is keresek kifogásokat, be kell látnom, hogy a hangnak igaza van!

Nem feledtem azokat a napokat, mikor ismeretlenül, egy közös akaratba olvadva, váll-váll mellett együtt követeltük a szabadságot, az alapvető emberi jogot, csak annyit, hogy kordonok nélkül, magyarként élhessünk saját szülő-hazánkban!

Nem feledtem a víz-ágyúk maró folyadékát, mely mindkettőnk bőrét égette. Nem feledtem a könnygázt, melynek sűrű felhői mindkettőnk szemeit marta! A gumibotok csattanását hátunkon, a gyorsbilincs csuklóink húsába vágó fájdalmát!

Vagy mégis halványulnak ezek az emlékeim? Nem, ezt soha nem feledheti az, aki mindezt elszenvedte.

Egyszerűen trehányság, lustaság, nem figyelés, az egykori harcos-társra. Gyarló emberi hibák, és sajnos nem is egy!

Ez a sokadik szürke, bélyegnélküli boríték vádlón figyelmeztet rá, Ő börtönben igaztalanul, míg én szabadon, mégis rabként idekinn.

Leveleid tartalmát példaként kellene tanítani az iskolákban, hangosan felolvasni minél nagyabb tömegek előtt. Egyetlen mondatod, egyetlen szavad sem a saját szenvedéseidről szólnak, hanem még most is, gyermekeidtől, családodtól elszakítottan is, a hazáért, nemzetért emeled fel szavad!

Emberi nagyságodat igazolja, hogy nem az ártatlanságod bizonygatod, hiszen a vérbíró is tisztában van ártatlanságoddal, nem a szabadon engedésed követeled nap, mint nap, nem. Te, ott a rácsok túloldalán, ma is értünk, a rácson innen lévőkért kiáltasz.

Írhatnék beszámolókat neked, hogy hányan és miképp tiltakoztunk, éhségsztrájkoltunk érted, a szabadon engedésedért. Voltunk, vagyunk amennyin, leszünk majd többen is. Közhelyekkel sem foglak vigasztalni, mert nem méltó sem hozzád, sem hozzám.

Fájlalom tovább a szíved. Azt a szívet, amely folyamatos lázban ég a magyar hazáért, a magyar népért.

A januári fagy további szerencsétleneket kísér ár a dermedt halálba! A már kilakoltatott az utcán, a még szegényebb, hideg, romos otthonában szenderül örök, megfagyott álomra. Életbe lépett a száj-kosár kötelező viselete. Ott a túloldalon is érvényes ez a kutyának való sors?

Itt ezen az oldalán a rácsoknak, sajnos túl sokan viselik, és engedelmes kutyaként nyüszítenek, mert ugatni már nem tudnak!

Jó hír viszont, hogy az önkényes király, már a saját rendőrségét is lehallgatatja, átkutatja otthonait, megalázva még azokat is, kik nem is oly rég oly nagy élvezettel vertek bennünket.

A hazugság, az emberek megtévesztése, megfélemlítő zsarolása továbbra is úr a házban, de kívül már kordonok nélkül.

A törvényt magad is érzed, ismered, miközben rabláncod csörgését hallod mindennapjaid rövid sétája során.

Örvényként kavargó gondolataim közt keresem a szavakat, a mondatokat.

Mielőtt belekezdtem levelem írásába, annyi mindent el akartam mondani, leírni.

S most mintha a gondolataim nem találnák a helyes szavakat, mintha megbénítanák kezemet írás közben. Ilyenkor tudom, a legkifejezőbb a hallgatás.

Az ilyen alkalmakkor, leülnénk egy terítetlen asztal mellé, egy pohár jófajta bor mellett, hallgatnánk nagyokat! Mégis értenénk, hallanánk egymás gondolatait. S ott annál a képzeletbeli terítetlen asztalnál, egyre többen és többen foglalnának helyet, némán, mert kimondott szavak nélkül is eggyé válunk.

Az új-diktatúra acélrácsaival, rabláncaival, halált csikorgó vaskapuival ugyan falat emelt közted és köztünk. Mindhiába e kegyetlen és vaskos fal!

Mi így is értjük egymást, az örökké szabadon szárnyaló, gondolatainkon keresztül!

Ezekben a hideg napokban, gondolataink, mint a Turul madár, magasan szárnyalva találnak utat ahhoz a terítetlen asztalhoz. Ma még hallgatunk, de holnap már kiáltani fogunk!

 Ma még restek, trehányak, nemtörődöm, kicsit félelemben élők vagyunk.

S ahogy napjaid egyre gyarapodnak börtönöd falai között, úgy gyarapodik azok száma, akik holnap, holnapután, már fellelőséggel tartozónak, szorgalmasnak, és egyre bátrabbnak érzik magukat ahhoz, hogy börtönöd kapuját szélesre tárják előtted a szabadság útja felé!

Képzeletem most elrepít a cellád kemény priccsére. Ott ülök veled, melletted s nézem, amint keserű mosollyal hajtogatod ezt a levet mind kisebb és kisebbre.

Egy ismeretlen valaki, ugyan ez nagyon kevés, mondod. Majd mégis felcsillan szemeidben a halvány öröm ragyogó fénye. Végre érzed, végre már Te is látod, hogy milyen sokan szorongunk veled együtt nyirkos és szürke celládban.

Már érzed, már látod, hogy egyre csak jönnek, jönnek a szabadság vándorai! Érted jöttünk, veled megyünk tovább!

Átmeneti rabságod, - szavaid nem pontosan idézve,- keményítse meg akaratod, erősítse elhívatottságod, és a bajtársiasság láncát acélosítsa meg!

A magyarok Öreg Östene vigyázzon rád!

Ölel egy harcos társad, a rácsok ezen oldaláról.

Szécsényi Gusztáv

Oldal: Levél a börtönbe
"Jövőnket arra keressük, ahonnan származunk." - © 2008 - 2024 - taltosok.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat