Egy út vége

Szép estét!

Zavarban vagyok a köszönés formájával tegnap óta! A Szebb Jövő már kilátástalan! A szép nap, ezek után csak egyre borúsabb, komorabb és nem szebb lesz!

Egy magyar ember elindult őseink útján kezében a Szent-korona zászlajával, hogy Alkotmányozni hívja a Nemzetet! Érkezését mindössze néhány százan vártuk.

Útja során sem csatlakoztak mellé, mögé ezrek és ezrek.

S az a néhány százból is csak néhányan énekeltük hangosan nemzetünk Himnuszát, a Székely-himnuszt, a Szózatot. Nem szégyellem, nekem kicsordult a könnyem. Ez legutóbb édesapám temetésén történt meg 1965-ben. Most a Nemzet gyászának napján megismétlődött.

Egy út véget ért.

Valaha egy nagy és dicsőséges nemzet végnapjait éli. A nemzet haldoklik, a legjobbjai börtönben, s az a néhány, aki még álmodik, velem együtt, nem akar felébredni. Nem ébredhetek fel abból az álomból, abból a vágyamból, hogy hazám, nemzetem ismét a régi dicső nagy fényében fog ragyogni! Naponta felkelek, hogy tegyek is egy csekélységet, hogy ébresztőt fújjak, hogy történelmet írjuk. Az ébresztő kürt szava túl halk, túl gyenge, alig hallja meg néhány száz, néhány ezer.

Így tegnap alkotmányozás helyett, gyászoltam, gyászoltunk. Gyászolom szeretett hazámat, nemzetem, népem. Elfogytak, indokolatlanok a biztató szavak, hogy túléled, meglásd jobban vagy már, volt rosszabb is mégis élünk, létezünk!

Tudja a haldokló, a sámán jóslata nélkül is, vége! Ennyi volt.

Az öröm napjaiból kevés, míg a gyász hosszú éveiből számolatlan jutott.

Igyekeztünk elhessegetni az átkot, melyet, a jövőt látó sámánjaink írtak meg egykoron.  

Az a csoda-szép zászló elindult az ősök útján, remélve, hogy egyre többen csatlakoznak a végső hon-foglalás útjához.

Miközben a gyalázatos évtizedek diktátorai által a cirkusszá változtatott ország-házában szavazták meg halálos ítéletét hazának, népnek, addig kint Isten ragyogó kék égboltja alatt, alig százan mondtak imát a haldokló hazáért!

S a Szent zászlót vivő kéz magasban tartva a jelt, közeledett az imát mondók közé.

A fáradhatatlan embert csupán néhányan kísérték. Érkezését a sámán-dobok egyre erősödő hangja jelezte.

S az a könnycsepp a zászlót hozó szemében is megjelent! Nem láttam, csak éreztem, hogy többek szemét is elhomályosította egyetlen könnycsepp, mely a szkíták büszkeségének jele volt, és lett ott tegnap este.

Az elfogultak maroknyi csoportja mégis megfogadta, hogy élete végéig folytatja küzdelmét, a Szent-korona országáért!

Azért a hazáért melyet ismét meggyaláz a világuralomra törő örökre kitaszított faj!

Ahogy Krisztus urunkat, most a magyar nemzetet, a magyar népet, előbb keresztre feszítették, keresztre feszítik, majd képmutatón, gerinctelenül hajlongva, hamis esküt téve, a feltámadás napján emelik törvényre, törvénytelenségük aljas jelét!

NEM VAGYOK ÁRULÓ!

Mindössze 44-en vállalták, reménykedve, hogy ott kinn a nemzet végre ismét érvényt szerez történelmi és Szent Alkotmányának!

A szememből kigördülő könnycsepp nem szárad fel. Addig nem tud felszáradni és naponta újabb és újabb követi míg bilincsek kattanását, a rablánc csörgését hallom. Mélységes a fájdalmam, kiapadhatatlanná vált a szememből legördülő, könnycseppek áradata. A legnagyobb fájdalom melyet ember átélhet, nemzete, hazája hzaldoklását látni, megadatott.

Édesapám, drága székely nagyapám, az ősök mind - mind most rajtam kérik számon az általuk örökbe hagyott parancsolatot, „a haza mindenek előtt!"

Ma kerültem unokáim, féltem velük találkozni, mert kérdésükre nem tudok válaszolni. Hogyan s miképp fogom nekik elmondani, hogy mi magyarok nem alkotmányoztunk tegnap. S a ti jövőtöket ez által már idegen hatalmak csahos szolgáinak korbács ütései fogják meghatározni.

Vajon mit fognak gondolni rólam, rólunk ők, az unokák, az utókor?

Kard helyett ismét bilincs a díszítés kezünkön! Nyakunkon a hóhér kötele.

A sámán-dobok és énekek szép hangját az egyre erősödő rablánc csörgése lassan elnyomja. Nagyon halkan még hallom itt benn a szívemben, gyökér nélékül nincsen fa, haza nélkül nicsen nép, tam, tam, tam. 

Kezemen bilincs zárja kattan, vállaim rabláncom súlya húzza le. Hátamon csattanó kardlap ütése már nem fájdalmas. Csörgő rabláncom ütemére magamban éneklem tovább, gyökere vagyok a fának, alázatos szolgája hazának, a Szent-koronának!

Ma este még van hol pihenésre, álomra hajtsuk fejünket. Ma még van egy a századok viharában ezer sebből vérző hazánk!

Reggelre ki tudja lesz - e még? S ha lesz is meddig még a haláltusa?

Ez lenne itt az út vége?

Szécsényi Gusztáv

Egy szál Zászló... 

Magyar ember, tudod-e: van-e még országod? 
Földjeid, vizeid, hol van földi mennyországod? 
Vagy eljutottál odáig, hogy mások lakják házad, 
akik éhes hiéna módjára, lesik már a nyájad? 

Ha még nem, tudd, nem sok van már hátra, 
hiteled, adód és sárga csekkjeid kötnek fel a fára! 
Nincs, aki megvédjen, nincs Magyar hadsereg! 
A rendőrség? Hagyjuk, sün állatként tetszeleg. 

Nincs történelmed, nincs saját vallásod, 
mérgekkel etetnek, nincsen már tartásod. 
Szellemed és tested is, ki van szolgáltatva, 
olyannak, aki még meglévő javaid is akarja. 

Ébresztő! Állj fel végre talpadra Magyar! 
Itt van, eljött az idő, és többet nem jön el soha! 
Rabok legyünk vagy szabadok? 
Valóban ez most, "a" kérdés! Válasszatok! 

A szabadság alkotmányát, vagy a rabságét akarod? 
Nem, nem adják ingyen neked a drága szabadságot! 
Meg kell érte küzdened, de megéri, meglátod! 
És ne a tévén nézd a harcot, miközben csetelsz a hálón! 

Mondd, Magyar ember, hová lett bátorságod? 
Hová lett délceg, büszke tartásod? 
Ősi harcos génjeid nem veszhettek el, 
Csak csukd be két szemed, és lelkedben megleled! 

Április tizennyolc lehet, életed nagy napja. 
Hősként ünnepel majd hazánk apraja és aggja! 
Magyar ember, ugorj végre talpra szerte széphazádban! 
Vagy megvárod, amíg a multi, sírodat is meggyalázza? 

Ha elegen leszünk majd ott, egymás kezét fogva, 
elmondhatod másnap: eddig voltunk rabok, kárhozottak. 
Valódi értelmét nyerheti el újra, hős költőnk sorai, 
ami nem az, amit tanítottak neked hosszú-hosszú ideig. 

"Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak. 
Ősapáink, kik szabadon éltek-haltak, 
Szolgaföldben nem nyughatnak." 

Ember! Nem mondhatod szabadnak magadat, 
hiába hívnak Téged Magnak és az Agynak! 
Tartozol Őseidnek, tartozol Hazádnak, 
de semmiképp a pénzeszsák undorító urának! 

Atilla és Mátyás nevek nem jelentenek semmit az idegen fajnak! 
Jót tettél, befogadtál, és most szolgája vagy a rabló karvalynak! 
Hazánkat eleink megvédték vérük, életük, gyötrelmeik árán, 
azt most Te gombokért, látszat csillogásért, odadobod gyáván? 

Ha Eggyé vál' a Magyar, azt tisztátalan szíve el nem viseli, 
mert tudja, hogy bitorolt hatalma azt erősen megsínyli. 
Egységbe Magyar! Ezzel megtörik az ezer éves átok! 
Koppány herceg szelleme, erődért kiáltok! 

Szervez majd az elnyomó, előre, mellé, rá és hátra. 
Azt reméli ettől, hogy Teret a Zászló, üresen találja! 
Gazembert, pojácát, idétlen szélhámost farag majd a hatalom, a zászlósból meglátod. 
De Te, csak bízz magadban Magyar, és légy ott a Téren! 
Ígérem, hogy A Zászló is ott lesz majd időben! 

Orosházi Ferenc 
Kiskunlacháza, 2011. április 

Oldal: Az út vége
"Jövőnket arra keressük, ahonnan származunk." - © 2008 - 2024 - taltosok.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat